Ellenzem a hatéves gyermekek iskolába kényszerítését. Hétéves kor előtt semmi keresnivalójuk nincs a kicsiknek a mai magyar iskolában. Az évtizedek óta elavult szisztéma ugyanakkor, amely nyolc évfolyamot és egyenlő fejlődési ütemet, ismeretközpontúságot erőltet a gyermekeinkre, a köznevelés egyetlen szereplőjének sem jó. Nem jó a gyermeknek, mert az érését egy kitalált normához igazítják, egymáshoz mérik, elvont, semmit sem jelentő számokkal minősítik, nem azt figyelik, hogy önmagához képest mennyire fejlődik. Ettől pedig frusztrálttá válik. Nem jó a szülőnek, mert az erőteljesen behatárolt, saját személyiségében elnyomott gyermek hazaérve kitör, és a felgyülemlett feszültségét otthon vezeti le, és a rohangálással, kiabálással jobb híján otthon gyűjti be az agya fejlődéséhez szükséges oxigénmennyiséget. A minőségi együtt töltött idő pedig elúszik azáltal, hogy a kisiskolás otthon leül befejezni a házi feladatát. És persze nem jó a pedagógusnak sem. A rendszer számos hibája mellett egy oktrojált Nemzeti alaptanterv végrehajtását erőltetik rá, miközben tudja, hogy nem ismeretátadásban, hanem kompetenciafejlesztésben kellene gondolkodnia.
Bendi fiam idén áprilisban töltötte be a hatodik életévét. Nekünk még volt lehetőségünk dönteni arról, hogy visszatartsuk-e. Még tavasszal az óvónővel, Judit nénivel egyeztettünk arról, hogy ugyan a gyermekem minden vizsgálat szerint iskolaérett (maga a kifejezés is nonszensz: az intézménybe kerülés standardjához kell a gyermek fejlettségét igazítani?), mégis célszerű volna visszatartani, hiszen játékos és hamar elfárad. A fentiek alapján a feleségemmel egyetértettünk Judit nénivel, nyerhettünk volna még egy évet, ám a szükség nagy úr. Elköltöztünk az ovi közeléből, és a túlkoros év azzal járt volna, hogy Bendit másik oviba kellett volna íratnunk, s mivel így egy év alatt kétszer is teljesen új közösségbe került volna, körömrágva megkockáztattuk az iskolakezdést. Nekünk szerencsénk van. Olyan tanítónénit (Csilla nénit) kaptunk a helyi állami általános iskolában, akiben minden szakmai elvárásomat megtaláltuk, aki maximálisan figyelembe veszi a gyermekem személyiségét, szociokulturális hátterét (volt nálunk családot látogatni!!!), affektív és kognitív állapotát, észreveszi, ha elfárad, nem kényszeríti az egész napos munka után a házi feladatot és még sorolhatnám. Csilla nénit legszívesebben vinném magammal a Miiskolánkba, amelyben igazgatói feladatokat kaptam, ám akkor ki foglalkozna a fiammal?
Ismerve azonban a közoktatás jelenlegi állapotát, nem mindenki ilyen szerencsés. Rémtörténeteket hallani túlterhelt pedagógusokról, frusztrált szülőkről, egyenlő elvárásokról, otthoni házi feladatokról, ismeretközpontúságról, kreativitásuktól, gyermekkoruktól megfosztott kisgyermekekről.
Mindannyian hallottunk az Nkt. szigorítási tervéről. Azt is tudjuk, hogy a hatévesek beiskolázásán nem fog változtatni a kormány. Minden gyermek, akiről nem mondja ki az Oktatási Hivatal, hogy iskolaéretlen, iskolába kényszerül. (A kérelem benyújtásának a határideje: 2020. január 31.)
A helyzet rettenetes, és közben látjuk, hogy nem a gyermek éretlen az iskolára, hanem az iskola éretlen a gyermekre.
Az állami iskola megijed – jogosan. Nincs szakembere. Nem tudja kezelni azt, hogy minden gyermek egyéni ütemben fejlődik.
A szülő kétségbeesik: vagy bélyeget sütnek gyermeke homlokára (idegrendszeri éretlenség, valamilyen diszfunkció, amelyet hétéves kor előtt egyébként meg sem lehetne állapítani stb.), vagy iskolába kényszerítik, ahol az esetleges részképesség-lemaradásait a rendszer egyenlősítő mivolta miatt nem tudják behozni, fejleszteni.
Mit lehet erre a kérdésre válaszolni? Ki tehet lépéseket a gyermekek megmentésére?
Menjünk tüntetni? És akkor? A tapasztalatom azt mutatja, hogy ez nem elég. Részsikereket el lehet érni, de ez csak a körülményeket orvosolhatja, a tartalmon és a szándékon nem változtat. Ettől még a hatévesek iskolába mennek. Ha tetszik, ha nem.
Az egyetlen, amit jelen helyzetben tehetünk, hogy pedagógusok, szakértők bevonásával programot dolgozunk ki a hatévesek megsegítésére.
Nem veszíthetünk el több generációt!
Többször levezettem már az alapképzésről szóló pedagógiai elképzeléseimet. Az általános iskolának nem lenne szabad másról szólnia, mint a kulcskompetenciák fejlesztéséről. Végre menetirányban kellene felülnünk a lóra. Az ismeretközpontú oktatást azért hozták létre, mert nem állt mindenki rendelkezésére az ismeret forrása, a könyv. Így mindenkinek meg kellett jegyeznie a később esetlegesen alkalmazandó ismereteket. Ma már ezek fejben tárolása a könyvnyomtatás elterjedése után századokkal, az internet elterjedésével feleslegessé vált. Miért állítom ezt? Mert az ismeret csupán eszköz, nem pedig cél ahhoz, hogy fejlesszük az anyanyelvi, a matematikai, a természettudományos, a szociális, az idegen nyelvi kompetenciákat, közben megtanítsuk eligazodni a gyerekeket a digitális világban, megtanítsuk őket tanulni úgy, hogy hasznos tagjává váljanak a társadalmunknak. Rendszerezetten a középiskolában kell elsajátítani az ismereteket. Előtte nem sok értelme van, mert pont azok a készségei hiányoznak jelenleg a középiskolásoknak, amelyekkel meg tudnák tanulni az oktrojált Nat és kerettantervek tartalmait. Öngól. Hátha így jobban érthető.
Az egyenlősítősdinek semmi értelme. Mit jelent az, hogy a tanuló teljesítette az első évfolyam követelményeit, a második évfolyamba léphet? Ki és miért határozza meg, hogy Bendi és minden más gyermeknek első évfolyam végére mit kell teljesítenie? Miért nem a gyermeki érés neveléslélektani határain van csak kimenet, és azon belül a gyermek miért nem a saját tempójában érhet, tanulhat, fejlődhet? Hová sietünk?
Mivel felülről nem várhatunk változást, magunknak kell megoldanunk a helyzetet, magunknak kell megvédenünk a gyermekeinket. Ha elvisszük a gyerekeket az óvodából, vigyük át az óvodát az iskolába!
Az Nkt. 57.§ (1) a megoldás. Szülők, Gyerekek, Pedagógusok! Fogjunk össze!
A preschool indirekt módon a rendszer része, csak vegyük észre! Ha összekacsintunk, kinevethetjük az egész problémát. Jöjjön bármilyen oktatási rendszer, pedagógus körökben évtizedek óta él a szállóige: „Ha becsukom az ajtót, azt csinálok, amit akarok.” Nosza, üljünk menetirányban a lovon! Senkire sem tartozik ez, csak az oktatás három szereplőjére: a gyermekre, a szülőre és a pedagógusra.
Pukli István